Minden ott kezdődött, hogy kötelező iskolai programként nekem Kapolcsra kellett mennem. Megérkeztünk, sátrat vertünk Csórompusztán és próbáltunk meg sétáltunk, sokat. Aztán megismertük Cili nénit, a kocsmáját, a velős kenyeret, a Tök királyt, no meg az embereket, akik valamilyen oknál fogva elképesztő rugalmasak, kedvesek és mosolygósak voltak és viccesek. Aztán eltelt a Művészetek Völgye. Én Szentesről Budapestre kerültem, onnan Veszprémbe. És innentől indul a sztori.

 Az első félév első vagy második hetében két kedves barátommal kitaláltuk egy délutáni sörözés közben, hogy mi lenne, ha lemennénk Kapolcsra, hisz harminc pár kilóméterre van. Csak tömören. Megérkeztünk Kapolcsra, leszálltunk a buszról, irány Cili néni. Elképesztő, amikor Kapolcson csak a templom előtt áll néhány kedves néni és egymás válla mögül lesnek ki, hogy ezek ugyan kicsodák. Elfogyasztottuk a kenyeret, mellé a sör, egy unicum dukál, erről ne nyissunk vitát. Aztán a Laca azt mondja, hogy stoppoljunk át Dörögdre.

 ''Hábbersze!"

 Összesen két autót láttunk addig, tök komolyan, az egyik egy Skoda volt, a másikra nem emlékszem. Alapvetően nagy szerelmünk a Klastrom kocsma és ez az, ami motiválta ezt a három kölköt, szóval az áfészos élelmiszerboltban -halld világ!- kis rakétát vásároltunk, cseresznyét, hörpint, vicsorog, aztán stopp. Kiálltunk a dörögdi útra, először egy Wartburg jött, de sajna öten ültek benne, aztán egy másik, amiben egyes egyedül ült egy öcsi bácsi. Hát persze, hogy megállt! Bevitt volna minket a dörögdi központba, de mondtuk, ne!, mi csak sétálnánk egyet az öcsi bekötő úttól. (Megjegyzem, ez a történet egyik fontos dramaturgia pontja, illetve az előbb a cseresznyés rakéta volt hasonló dramaturgiai pont.)

Sétálunk, sétálunk, kedves olvasó, kicsit bolyongunk is az aszfalton. Ha jártál már Taliándörögdön, tudod, hogy jobbkéz fele már vannak porták, balkéz fele viszont később kezdődnek a dörögdi családok házai. De egyszer csak elkezdődnek. És akkor képzeld el, hogy három borgőzös, kedves fiatal sétál az üde nyarak kedvelt helyén és mikor a balkéz felöli második házhoz ér, akkor 8 (nyolc) dundi, újszülött, édes, pici, aranyos, minden kiskutyákat illető jelzővel felruházható kiskutya rohan a kapu felé és ezt látva a három, azaz három borgőzös fiatal elolvad a gyönyörűségtől, letérdel a kapu elé és a rácsokon keresztül próbál fizikai kontaktus létesíteni ezekkel a cuki kis izékkel, ahogy akkor fogalmaztam. El-elvagyunk az ember legjobb barátaival, mikor a tornác végéből kiordít egy kedves, otthonkába bújtatott helyi néni, hogy

 "El lehet ám belőlük vinni, nyugadtan, gyerekek!"

Hát később elmentünk a Klastromba, mérlegeltünk. Persze azt kellett volna, hogy Veszprémben nem kertes az albérlet, hogy egyetemre járunk reggel, délben, este máshova. Mi pedig azt mérlegeltük, hogy a legdagadtabb kiskutyusnak mi legyen a neve. Mivel színházzal foglalkozunk 14 éves korunk óta, hát a

Taliándörögdi Dionysos név mellett döntöttünk, de hívjátok csak Diónak.

Igazi kemény, lakótelepi kutya lett belőle, és összehozta az embereket ez a kis dög. Minden hétvégét vele töltöttük, majd jött a nyár. Tudtuk, hogy elszakadunk tőle, ezért névadójához híven egy Nagy Dionüsziával búcsúztunk. Elköltözött Paksra, a Petihez, ott vannak új haverok. Konstatálni pedig csak azt akartam, hogy mennyi mindent tud adni ez a pár kis falu az embernek és itt az élményről, ami ugye felbecsülhetetlen, szóval arról nem is beszéltem.